Pedagógus vagy terapeuta?

Pedagógus vagy terapeuta? ⚓

Nem is olyan régen, szakmai körben elhagyta a számat az a mondat, hogy „nem vagyok pedagógusalkat” – dacára annak, hogy két pedagógus diplomám is van. Abban a pillanatban, ahogy ezt kimondtam, rájöttem, hogy de hát ez nem is igaz!

Nagyon is az vagyok. Csak éppen azokkal a negatív asszociációkkal nem azonosulok, amit társadalmilag ráaggattunk erre a szép és nemes szakmára. A kiégett, frusztrált, követelőző, fegyelmezni nem tudó figura képével. Pedig jó esetben, amikor megfelelőek a körülmények, egy pedagógus egyáltalán nem ilyen. A fejemben élő ideális pedagógus inspirál, közösséget épít, a tudás átadása mellett szemlélelet formál.

Azért éppen most jutott eszembe ez a téma, mert mostanában zajlanak a záróvizsgák az irodalomterápiás képző intézményekben, és a szívem most kicsit a hallgatókkal érez, mert sokukkal találkozhattam egyszer vagy többször a félév során.

Ennek alkalmából átgondoltam az előző félévet olyan szempontból, mely területeken élhettem meg a pedagógus szerep szépségeit. Csak részben kapcsolódtam a hallgatókhoz intézményei keretek között, mégis több alkalommal és formában kísérhettem őket egy kicsit útjuk során.

A kép alkotója: Kristin Vestgård ⚓

Először is: kedves hospitálók, imádlak titeket! Emlékszem, amikor elkezdtem intenzíven csoportokat tartani, felkészületlenül ért az a hatalmas érdeklődés, ami a hospitálók felől jött. Kellett is egy kis idő, míg letisztáztam a hospitálás kereteit, amíg kezelni tudtam ezt a fajta igényt. A hospitálók jelenlétét a csoportjaimon értéknek tekintem: soha egyetlenegyszer sem volt még kellemetlen élményem abból, hogy jelen voltak hospitálók a csoportokon, és nem tudom elégszer megköszönni nekik, hogy ilyen lelkesen vetik bele magukat a csoportfolyamatokba. Azt is nagyon szeretem, amikor kis szakmai találkozók alakulnak ki a csoportokon, mert volt olyan, hogy egyszerre három képző intézményből volt jelen hallgató. Pécsről, Pázmányról és az Apor Vilmos Főiskoláról.

Igyekszem alkalmat adni csoport után egy kis szakmai eszmecserére, ha van rá igény, és szuper, amikor így összedugjuk fejünket. Nem utolsósorban pedig hasznos visszajelzéseket is kapok a hallgatóktól.

A hospitálás mellett a januárban elindított, kísérleti mentorprogramomban is megélhettem a pegagógus szemlélet szépségeit. Innen is nagyon köszönöm azoknak, akik bevállalták ezt a próbaverziót velem, és együtt tapasztaltuk ki ennek az együttműködésnek a kereteit. Nagyon izgalmas számomra, ahogyan egyszerre tudom használni az önismereti segítő és a pedagógus végzettség adta kompetenciáimat. Ha ősszel lesz rá kapacitásom, újra megnyitom a jelentkezést, immáron a „próbaverzió” tanulságainak levonásával.

A támogató, mentorszerephez tartozik az az együttműködés, ami szintén ebben a félévben zajlott: egy mentálhigiénés hallgató, korábbi csoporttagom kért fel, hogy segítsem őt a gyakorlócsoportjának megvalósításában. Egyrészt csoportozós tapasztalataimra számított, másrészt szövegekkel dolgozott az alkalmakon, és mindenképpen szeretett volna egy irodalomterapeutát a támogató teamjébe. Vele emberileg és szakmailag szinte egy pillanat alatt egymásra találtunk – ritka az, amikor két, nagyjából idegen ember első pillanttól érti egymást, nem kell magyarázni, hiszen tudjuk, mire gondol a másik. A közös munka, kapcsolódás öröm volt, és nekem újfajta, fantasztikus élmény volt egy csoportfolyamatot úgy végigkövetni, hogy nem én voltam annak szervezője és vezetője. Teljesen máshogy láttam rá arra, hogyan is működnek az önismereti csoportok, sok hasznos tulajdonsággal lettem gazdagabb.

A kép alkotója: John Ruskin ⚓

És végül, de nem utolsósorban… a pedagógus szerepeim közül nem hagyhatom ki azt, ahol ténylegesen oktatóként voltam jelen. Lezajlott a 60 órás pedagógustovábbképzés a Károli Egyetemen, ahol igazi büszkeség volt az oktatógárda tagjának lenni. Ilyen nyitott, motivált, értő-érző, gondolkodó hallgatókat kívánok minden pedagógusnak, mert ilyen közegben aztán nem nehéz ennek a szakmának a szépségeit megélni. A képzést szervező és összerakó kollégákkal pedig olajozottan ment az együttműködés, szemléletben, módszertanban is sikerült képviselni azt, amiben hiszünk, és a visszajelzések alapján a hallgatóknak is sikerült átadni azokat a kincseket, amiket nekik szántunk.

Tehát mégiscsak „pedagógusalkat” vagyok, és remélem, a jövőben még több lehetőségem lesz, ahol összeérnek majd segítői és tanári kompetenciáim. Hiszen jó esetben maga a tanár is segítő, és az önismereti vezető pedig valahol tanító…

De a jó pedagógus azt is tudja, mikor kell háttérbe vonulnia: a poszt lényege valami olyasmi lenne, hogy sok sikert az összes, mostanában vizsgázó irodalomterapeuta hallgatónak!